Zolnai Béla: Napló

Zolnai Béla irodalomtörténész, egyetemi tanár 1944 márciusa és 1945 májusa között vezetett kolozsvári naplója drámai tanúvallomás a második világháború utolsó évéből. Bemutatja a történelem véres fordulópontjait, a mindennapok apró történéseit, az erkölcsi felelősség súlyát, és a gondolkodó ember belső vívódásait. Ez a dokumentum ritka egyensúlyt teremt személyes érzékenység, történelmi pontosság és szellemi reflexió között. Zolnai nem csupán megfigyelő: tanár, barát, közvetítő, olykor védőügyvéd is, máskor bíró, de legfőképp az összeomló világot kétségbeesetten megérteni és értelmezni próbáló ember. Feljegyzéseiben megörökíti az utcára kirakott embereket, a bombázások miatt a romok alá szorultak kínszenvedését, az egyetemi francia intézet könyvtárának beládázását, saját lakása kifosztását, a baráti beszélgetéseket és a néma rettegést, a filozófiai eszmefuttatásokat, valamint a tehetetlenség dühét. A kolozsvári gettó felállítása, a zsidó lakosság elhurcolása, a magyar társadalom bénultsága, kollaborálása vagy épp csendes együttérzése mind ott lüktet a napló lapjain. Zolnai néven nevezi az elkövetőket, az áldozatokat, és önmagát sem kíméli: "Eddig még volt bátorságom föllépni és szuggerálni a sorsot. De meddig bírom." Sorai egyszerre hátborzongatóan pontosak és megrendítően személyesek. A bőséges jegyzetanyaggal és kísérőtanulmánnyal ellátott napló kritikai kiadása páratlan forrás a korszak kutatói számára, és figyelmeztető kiáltás mindannyiunkhoz: a huszadik századi magyar történelem egyik legsötétebb fejezetéről írva felveti a morális felelősség örök kérdéseit, kérlelhetetlen szellemi tisztasággal ír a kollaborációról, a közönyről és a pusztulásról. A napló egyszerre tükör, mementó és erkölcsi kihívás: látja és elemzi a háborút, miközben beszámol a barátok, ismerősök szívszorongató sorsáról, emberi kiszolgáltatottságáról a 20. század egyik legvészterhesebb korszakában.